Az 1980-as évektől a szervezeti rendszerek fejlődésével, a vállalati decentralizáció erősödésével a transzferárrendszerek a teljesítményméréssel összefüggésben kerültek a menedzsmentkutatások fókuszába. David Solomons (1965) volt az első kutató, aki Hirshleifer elméletére építve a szervezeti integráció és a belső ügyletben szereplő termék piaci pozíciója alapján elindította a transzferárak képzésének tipizálását. Gyakorlatias gondolkodásával, a szervezeten belüli „eladó” és „vevő” közötti kapcsolat jellegének átgondolásával az elvárt teljesítmények és érdekek, valamint az ezeket befolyásoló árak kialakításának feltételrendszerét foglalta össze. Az ár alapvetően a termék/szolgáltatás előállítási költségének és az erre kalkulált haszonnak az összegeként határozható meg. Mind az előállítási költség, mind pedig az árba épített haszon konkrét értéke önmagában megér egy-egy tanulmányt. Az előállítási költség tekintetében az előállítási folyamatban felhasznált erőforrások azon köre, mely már a felhasználás pillanatában a produktumhoz köthető, egyértelműen a termék bekerülési értékének része. Emellett azonban a gyártási folyamatokban több olyan költség is azonosítható, amelyek csak másodlagosan, valamiféle felosztási alap megválasztásával rendelhetők a produktumhoz a teljesebb előállításiköltség-tartalom élérése érdekében. Ezek a felosztással a termékbe épített erőforrásértékek minden gyártási folyamatban sajátosan értelmezhetőek, lényegében a működés általános költségeiből a teljesítményekhez rendelt költségek. A ’haszon’ fogalmát értelmezve pedig a cél mindenképpen az, hogy a termék/szolgáltatás előállítási költségének, a működés erőforrásigényének a fedezete, sőt az eredménycélok elérése is megvalósuljon általa. A vállalkozások árképzésének módszere ezek alapján lehet a költségre épített haszon szerinti árképzés, feltételezve, hogy a társaság piaci pozíciója megfelelő ahhoz, hogy a kalkulált árakkal építse a piaci kapcsolatait, illetve lehet a piaci árakhoz illeszkedő árak alkalmazásával az előállítási költségek célértékeinek elérése az elvárt haszon mellett. Solomons eredményei a költségalapú és a piaciár-alapú feltételeket foglalják össze a vállalaton belüli kereskedelmi viszonyok jellemzői között.

Ralph L. Benke és James Don Edwards (1980) a transzferártechnikák összegzése során a vállalati profitmaximum céljára épített, háttérbe szorítva a teljesítménymérés szerepét. Ezzel szemben Robert G. Eccles (1985) a decentralizált szervezet keretein belül a vállalati teljesítmény és az egyéni motiváció szerepét is bevonta a transzferárak rendszerének vizsgálatába. Eccles fő kérdése az volt, hogy van-e a vezetőknek megfelelő szintű felelősségük és elegendő jogosultságuk az erőforrások felett ahhoz, hogy a tevékenységükkel korrekt módon járuljanak hozzá a vállalati teljesítményhez. Ezzel rámutatott arra, hogy a vállalatvezetés teljesítményében a felelősség csak akkor értelmezhető, ha az erőforrások felhasználása kapcsán a döntési jogosultságok érvényesülnek. Egyúttal hangsúlyozta, hogy a korrekt döntéshozás elengedhetetlen feltétele a vezetői teljesítmények korrekt értékelése.

Fontos megemlíteni Robert S. Kaplan és David P. Norton (1999) kutatásait, akik fontos eredményeket értek el a vállalati teljesítménymérés tekintetében az általuk kidolgozott Balanced Scorecard-modell révén. A transzferárazás vonatkozásában a teljesítménymérésre gyakorolt hatása mellett a transzferárrendszer stabilitásának a vizsgálatára is nagy hangsúlyt fektettek. Az árképzés véleményük szerint a hosszú távú hatásokra kell hogy épüljön, hiszen a rövid távon folyamatosan változó árak gátolják a vállalatvezetést a folyamatok koordinációja és racionalizálása terén.

A globalizációs folyamatok felgyorsulásával és a multinacionális vállalatok kialakulásával/fejlődésével a transzferárak adózási szempontú profitallokációs szerepe egyre hangsúlyosabbá vált. Míg Wagdy Abdallah (2004) modelljében az adózási előnyök csak egy tényezőként jelentek meg a nemzetközi transzferárazás előnyei között, addig napjainkban a transzferárazás fogalmát a szakma leginkább a vállalatcsoportok adófizetést minimalizáló gondolkodásával azonosítja. Egyúttal ezek a folyamatok indukálják a különféle adózási környezeti szabályozások összehangolásának szükségességét, amelyben a transzferárazási gyakorlat egységesítésének alapját az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development, Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) által a multinacionális vállalkozások és az adóhatóságok részére kiadott irányelvek adják.

Az irányelvek rögzítik a legfontosabb kategóriákat a csoporton belüli ügyletekkel kapcsolatban. Az iránymutatás a „szokásos piaci ár” fogalmára épül, ami azt jelenti, hogy a belső ügyletekben realizált eredménynek olyannak kell lennie, mintha a tulajdonviszonyokat tekintve egymástól független vállalkozások közötti üzleti kapcsolatban keletkezett volna. Ha a transzferárak alkalmazásával az eredmény eltér a szokásos piaci árakkal keletkező eredménytől, akkor az eredmény kiigazítása szükséges minden, az ügyletben részt vevő félnél. A szokásos piaci ár tekintetében az OECD-ajánlás egyrészt kitér a belső árak kialakításának módszereire, figyelembe véve a működési körülményeket, a vállalati integrációs folyamatokat; másrészt a „szokásosság” igazolásához elvár a vállalkozásoktól egy olyan összehasonlító elemzést, amely „hasonló” vállalkozások áraiból meghatározott ársávval tükrözi vissza a belső árak elfogadható nagyságát. Mindezt a vállalkozások által készítendő transzferár-dokumentáció összegzi, melynek szabályozása folyamatosan beépült a tagállamok jogi szabályozási környezetébe.

Az irányelvek jó néhány évig tanulási fázist teremtettek az azt implementáló országokban mind a vállalkozások, mind az adóhatóságok részére. A legnagyobb kihívás és egyúttal a legnagyobb bizonytalanság a hasonló vállalkozások hasonló ügyleteinek feltérképezése kapcsán merül fel, hiszen több olyan vonatkozásban is vizsgálni szükséges a „hasonlóság” megvalósulásának tényét, amelyek külső félként nehezen vagy egyáltalán nem elérhető belső információk (például: a termékekkel kapcsolatos minőségi, megbízhatósági, garanciális körülmények, szerződéses feltételek, piaci és befektetési kockázatok, kockázatok megosztása a csoporton belül, piaci pozíciók, árstratégiák stb.).

Abban az üzleti modellben, ahol a kapcsolt felektől vásárolt árukészlet kerül továbbértékesítésre, a szokásos piaci eredmény meghatározása az árak árréstartalma alapján valósul meg (viszonteladási árak módszere). Ebben a helyzetben a hasonló, független, viszonteladással foglalkozó vállalkozások által alkalmazott árrés feltérképezése, meghatározása szükséges a transzferár-dokumentáció elkészítéséhez, amely árrésből ugyancsak egy árréssáv meghatározásával igazolható a szokásos piaci ár elvének megvalósulása. Azok a vállalkozások, melyek a kapcsolt vevők részére saját maguk által előállított termékeket/szolgáltatásokat értékesítenek, a költség plusz módszer alapján, a költségekre felszámított haszonból benchmark segítségével kialakított sávot képeznek a szokásos piaci ár elve megvalósulásának bizonyítására. Ezek a módszerek megbízható igazolást adhatnak abban az esetben, ha az ár, az árrés és a haszon értékei egyértelműen feltérképezhetőek, ezért előnyt élveznek más módszerekkel szemben.

A fentiek ellenére már az 1995-ben kiadott irányelvekben is megjelentek az ügyleti nyereségen alapuló módszerek (a nyereségmegosztásos és az ügyletek nettó nyereségén alapuló módszer), amelyek alkalmazását csak kivételes esetekben javasolta az OECD, ha a hagyományos módszerek alkalmazási feltételei nem valósulnak meg, vagy nem megbízható a kapott eredmény. Az ügyleti nyereségen alapuló módszerek a publikus információkból, számviteli beszámolókból, pénzügyi jelentésekből elérhető adatokra építve az eredmény alakulását veszik alapul a szokásos piaci ár alkalmazásának igazolásához. Ennek is megvannak a nehézségei, hiszen a publikus beszámoló adataiban az ügyletek sok esetben nem tükröződnek vissza, vagy éppen több egyéb esemény is hatással volt az eredményre, de mindenesetre a források elérhetősége egyszerűbb.

Az alkalmazható árképzési módszerek közül ez utóbbiak, a nyereségre épülő módszerek azok, amelyek az OECD-irányelvek újabb verzióival folyamatosan frissültek. Míg az első előírásokban a hagyományos ügyleti módszerek egyértelműen előnyt élveztek a gyakorlati alkalmazásra vonatkozó ajánlás kapcsán, addig a 2010-ben megjelent újabb verzió már a leginkább megfelelő módszer kiválasztását hangsúlyozta. Ezzel megszűnt a hierarchia a hagyományos és az ügyleti nyereségen alapuló módszerek között. A megfelelőség kérdésében a módszerek alkalmazásának előnyeit és hátrányait, a funkcionális elemzésre épülő alkalmasságukat, valamint a megbízható információk elérését emelték ki az irányelvek. Részletesebben és támogatóbban vezette fel ez a verzió az ügyleti nettó nyereségen alapuló módszerek lényegét, sorolta fel előnyeit és hátrányait, valamint kiemelten foglalkozott az eredmény tartalmi meghatározásával, illetve a vetítési alapok megválasztásával (árbevétel-, költség- és eszközarányos eredmény alkalmazásával). Kisebb szabadságot is adott a nettó eredmény kategória megválasztásának, a Berry-ráta és a működési költségekre vetített bruttónyereség-ráta alkalmazásának.

A globalizáció, a határokat átívelő vállalatcsoportok számának, valamint a csoporton belüli kereskedelmi ügyleteknek a volumene és sok esetben a sajátossága azonban egyre inkább nehézséget okozott a transzferárak vonatkozásában az ársáv kialakításában a hagyományos árképzési módszerekkel, hiszen a tényleges árak, árrések és költségtartalmak, vagyis az ügyletek jellemzői nehezen elérhető információk. A hasonlóság igazolása ezért egyre inkább a vállalkozások nettó eredményének alkalmazása felé tolódott. Egy 2005-ben végzett kutatás (Bóta, 2006) szerint a 446 vizsgált vállalkozásból csak 10% alkalmazta ezt a módszert, a 2010-es évek végére már a leggyakrabban alkalmazott transzferárazási módszerek az ügyleti nettó eredményre építettek.

Ezek a módszerek a különféle adatbázisokra támaszkodva, a publikus jelentések, beszámolók információit felhasználva (természetesen az előzetes elemzések alapján helytállónak ítélt esetekben) jó alapot biztosítottak a szokásos piaci ár elv érvényesülésének igazolására. Egyúttal a nettó eredmény kategóriákban tükröződnek mindazok a piaci és környezeti körülmények (új piacok lehetőségei, verseny és ezzel kapcsolatos invesztíció stb.), amelyek a hasonló tevékenységű vállalkozásokat egyaránt érintik. Ez nem jelenti persze a nettó eredményre épülő módszerek kizárólagos támogatását, az előnyök és hátrányok mérlegelésével továbbra is a „legmegfelelőbb” módszer kiválasztása az elvárás, ugyanakkor ezek alkalmazása jelentősen gyakoribbá vált. Várhatóan további különös figyelmet kaphat az ügyleti nettóeredmény-alapú árképzés a jövőben, amikor a mesterséges intelligencia az összehasonlító elemzésben nagy segítségére lehet a dokumentációkészítőknek. A tanácsadó cégek reakciója a mesterséges intelligencia (AI) alkalmazására meglehetősen gyorsan elindult.

2013 után fókuszba került a multinacionális vállalatok adóalap-eróziójának és a profit átcsoportosításának kérdése az OECD tizenöt akciótervből álló BEPS- (Base Erosion and Profit Shifting) csomagja révén, amelyben az immateriális javak (8.), a kockázatok és tőke (9.), valamint az egyéb magas kockázatú ügyletek (10.) transzferárazása, valamint a dokumentáció (13.) csoportszintűvé történő alakítása jelentett új, egységes irányt.

Ezt követően a Covid19-világjárvány miatti gazdasági hatások kezelésére a szokásos piaci ár igazolását alátámasztó összehasonlító elemzések, valamint a globális gazdasági hatások miatti költség- és eredményalakulások vonatkozásában jelentkeztek új kihívások mind az OECD irányelvek alkotói, mind a gyakorlatban alkalmazók számára.

Az elmúlt évtized gazdasági ciklusai egyrészt a túlélés, másrészt a lehetőségek kihasználása felé tolták a vállalatokat. A globális gazdasági körülmények révén a piaci folyamatok alakulása, a különféle iparágakban megjelenő változások, a piaci környezet átrendeződése hatással van többek között a vállalatcsoportok szerkezetének alakulására, a belső ügyletek szervezésére és árazására is.

Az 1. ábrán látható 2013-ban készült kérdőíves felmérés eredménye szerint a megkérdezett 106 hazai kapcsolt vállalkozás – egy ötfokozatú Likert-skálán vizsgálva – többnyire egyetértett a transzferárrendszer stabilitásában. A kutatás arra is rávilágított, hogy a vizsgált vállalkozások 87,74 %-a az alkalmazott transzferárat a szokásos piaci árnak megfelelően alakította ki.